A hétvége folyamán olyasvalamiben volt részem, amire megmondom őszintén, idejét sem tudok már példát felhozni. Ez részben magamnak is köszönhető, hiszen én nem adom meg magamnak sem, nemhogy másnak úgy igazán a lehetőséget az utóbbi időben – hmm, bő 1 éve – , hogy valaki közeledhessen. Legyen tudatos vagy sem ez a hozzáállásom, azért olykor átfut a fejemen: ‘Nem lesz ez így jó hosszútávon’.
Másfelől azért ha történik a hétvégéhez hasonló eset – ami már rég nem történt, így nem tudok általánosságban nyilatkozni 😀 -, egy kis időre beleeszi magát a kis buksimba az elhangzottak, történtek emléke. Így a rideg hétköznapokból ki-ki kacsintva felsejlik, hogy valahol, nagyon mélyen, úgy a Mariana-árok szintjén valahol leledzik még némi érzelem csökevény, ami ha fel nem is ébred, de elkezd kicsit nyújtózkodni. Majd vissza is szenderül, talán némi ráhatással?
…
Valószínűleg ez a szintű zárkózottság van a homlokomra írva, mert 100-ból 99 esetben nem is mernek közelíteni (a “pofám leszakad” típusú megkereséseket figyelmen kívül hagyva). Amikor pedig nagy nehezen igen, én nem /sem/ tudom lekezelni normálisan.
Ha azt veszem figyelembe, hogy az utolsó személy, akinek ha nem is az alapokig, de nagy mértékben karbantartás nélkül hagyva leomlott a kis falrendszerem, miként végződött, talán nem is olyan meglepő. Persze, ő már csak az utolsó csepprengeteg volt abban a pohárban, ami már amúgy is csorgadozott jóhiszeműségemnek is köszönhetően.
Majd jön ez az este, vele egy nehezen indult, de jól zárult eseménnyel, néhány ismerőssel, és egy pillanattal, amikor csak álltam földbe gyökerezett lábakkal – bár ha azt nézem, mennyire szabadulni szerettem volna a helyzetből, csak hogy ne bántsam meg a másik felet, talán mégsem volt legyökerezve annyira a lábam – és csak néztem ki hülyén a fejemből: WTF?!
Tudjátok, egészen más az, mikor online írkálgatnak ismerősök, ismeretlenek, hogy mennyire szépnek, “dögnek” tartanak, mint az, amikor valaki személyesen teszi ezt. Szemedbe nézve hajtogatja, mennyire gyönyörűnek tart, és le sem tudja venni rólad a szemeit. Hogy már az első találkozásnál is ezt gondolta, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem korábban találkoztunk, amikor még nem falaztam be magam…
Mivel biztonságtechnikai részleg kis manói serénykednek, nehogy rés legyen a pajzson, mert bár szívesen ízlelgetném még az elhangzottakat, sajnos egyre nehezebb pontosan visszaidézni a kedves mondatokat. Melyek jelenleg leírtak formájában valószínűleg nem adják át mindazt, amit bennem az adott pillanatban okozott stressz túlélése és némi alvás után megindítottak.
Ez pedig nem más, mint egy kis felismerése annak, hogy bár én magam sem vagyok egy rózsaszín romantikus álomvilággal megáldott személy, az eddigi volt párok sem biztos, hogy elnyernék a világ legromantikusabb párja díjat. De ezzel alapvetően túl nagy probléma nincs is, hiszen valószínűleg azért is kerültek ilyen személyek az életembe, mert ezt is közvetítettem a világ felé.
De ettől függetlenül mégis vannak pillanatok, amikor utolérnek engem is hullámok, mint amikor a tengerparton sétálgatsz, és egyszer csak a sétába belemerülve ér a hidegzuhany, vagyis a hullám, amitől egy pillanatra megugrasz, hisz nem számítasz rá, de tovább sétálgatva konstatálod, hogy egészen kellemes, langyos érzete volt.
Nos, körülbelül így éreztem magam aznap este én is, csak az ugrás utáni nyugalom több, mint egy napot váratott magára.
Nem voltam soha amnéziás, de ennek ellenére sem nagyon tudok felidézni olyan esetet a közelmúltból – azt hiszem, ez vehető minimum 2-3 évnek , amikor valakinek a vallomása ennyire őszintének hatott, még ha volt is egy kis folyékony segítsége. Amikor az elhangzott szavaktól nem kezdtél el fuldokolni a nyál tengertől, és bár tudtad, hogy pár kedves szótól nem kell hanyatt vágni magad, valahogy mégis megütöttek. Pozitív értelemben és persze képletesen 🙂
Így hát bármennyire is ridegnek és érzéketlennek titulálom magam ebben az időszakban (is) és egy bizonyos szintig, vagy keltem ezt a hatást, magamat meglepve is sikerül olyan reakciókat produkálnom, amelyektől érdemes átértékelnem bizonyos dolgokat.
Ezek a reakciók is bizonyítják, hogy az ember, így én is folyamatosan változom, mely változások talán a ritkaság miatt tűnnek oly nagy dolognak számomra. Vagy az elmúlt hosszú hónapok sivársága miatt hatott így? Ha a jelenlegi tendenciát veszem alapul, azt hiszem, ezt sosem tudom meg 😀
Bár így utólag nézve a “vallomás” nagyon jól esett, és gondolat szinten eléggé beleette magát a fejembe – mint ahogy az olvasható is -, természetesen néhány kedves szó nem váltotta meg a világot(mat). Azonban arra ráébresztett, hogy érzelmi szinten van még, ami megmaradt a falon kívül. Kérdés, hogy gyökeret vet-e és fejlődésnek indul rövidesen vagy sem. 🙂
source: instagram – sarcasm_only
justpothings.wordpress.com 