It’s not me, it’s you

Sok minden nem mondható el rólam; mint például, hogy tökéletes barát vagyok, vagy hogy például értek a párkapcsolatokhoz. Nyilván egyik sem igaz. Ahogy az sem, hogy mennyire értek a pasikhoz/férfiakhoz. Bár a logika azt diktálná, hogy az egyén ahogy  idősödik, halad előre az évekkel, úgy gyarapszik a tapasztalatok száma, ezáltal kiismer, megtanul dolgokat. Nos, ez az emberekről nem mondható el. Esetemben legalább is semmiképp. Vannak – nevezzük így – tág csoportok, de felelőtlenség lenne beskatulyázni bárkit is. 

Ezt a fajta beskatulyázást szeretném elkerülni annak a személynek az esetében is, aki eme irományt ihlette.

Történt ugyanis, hogy közel 2,5 hete egy személy bejelölt azon a bizonyos kék oldalon. Tettén meglehetősen meglepődtem, hiszen több, mint másfél éve nem találkoztunk. Korábban is csak a munkám kapcsán. A jelölést követő 1(-2) nappal később egy hosszabb levél is érkezett tőle. Egy igen kedves, korrekt, hosszú levél, melyben arra is felhívta a figyelmem az illető, hogy idézem; “minden mögöttes szándék nélkül” kíváncsi rám. Gondoltam – én naiv – ám legyen, kis beszélgetésbe nem hal bele senki, ráadásul épp pár napja picsogtam barátnőimnek, hogy mennyire ritkán lehet kötetlenül, “melyik parkolóban dugh@tlak meg a hátsó ülésen” jellegű tartalmak nélkül beszélgetni fiúkkal, férfiakkal. 

Nos, beszélgettünk 2-3 napot, abszolút általános dolgokról, mint például munka, továbbtanulás, hogyan képzeled el magad 5 év múlva, stuff like that.

Majd jött a kérdés, ami már bennem is érlelődött: “meglepődtél egyébként, hogy rád írtam?”
Mi tagadás, abszolút igen. Az idő távlatát tekintve is, továbbá azért is, mert amikor ő ott lakott, ahol én dolgoztam, a köszönés is olykor, ha nem is mindig, luxus volt számára.  

Kaptam egy hatalmas monológot a felkeresés okáról, tele nagyon kedves (tényleg!) feltételezésekkel és vélekedésekkel személyemet illetően, amely – ismét csak – meglepett, hiszen én szoktam ilyen novellákkal bombázni az embereket 😀 

Reagáltam az aggályaira, miszerint egy egyszerű, “sziamizu” miatt sem néztem volna hülyének, mindenesetre értékelem a plusz energia befektetést, illetve párkapcsolat “veszélye” sem fenyeget egy jó darabig – azt hiszem, továbbá – gondoltam én – illedelmesen megköszöntem a kedves szavakat és bókokat. 

Nos, a lavinát akkor indítottam el, amikor rövidre gondoltam zárni a – továbbiakban értelmetlennek tűnő – párbeszédet, és arra, hogy “ebben az esetben nem látom értelmét tovább beszélgetni, mert…” azt mertem mondani, hogy: “teljes mértékben értem és megértem”. Ahogy kisbarátunk is fogalmazott, ezzel teljesen padlóra küldtem és hosszas véleménynyílvánítások és tényfeltárások – részemről miért nem – közepén szépen eljutottunk od, amikor egy dialógus már terhes, frusztráló és kezded elveszíteni a türelmed és a józan eszed.

Nem szoktam hazudni arról, hogy valaki miért nem érdekel. Maximum akkor, ha abszolút reménytelen eset az illető. (Erre volt egy példa, mikor azzal védekeztem a nyomulás roham ellen, hogy el vagyok jegyezve, pár nap múlva esküvő. Akkoriban ez még ért valamit…) Azonban mivel vannak rossz tapasztalatok arról is, hogy azt mertem írni, “mert nem tetszel” vagy “nem vagy az esetem” – teljesen kedvesen, igyekeztem minél kevésbé bántóan, sértően közölni mindezt, hisz ki vagyok én, hogy bárkit is így leírjak – válaszként megkaptam, hogy kinek gondolom én magam, hogy egy ilyen bányarém hogy mer egy ilyen partit kihagyni – végül is épp TE rinyálsz emaitt a bányarém miatt, de nem gond – úgy éreztem, minden rizikófaktort elkerülve, magamra tereltem a ‘nem’ miértjét, hiszen nem kenyerem megbántani senkit. Kifejtettem jelenlegi hozzáállásom a társkeresés témakörben, illetve, hogy jelenleg inkább magamat szeretném boldoggá tenni és előtérbe helyezni hosszú idő után először, van mit bepótolnom magammal, ha csak a 2016-2018-as időszakot nézem. Természetesen a fejmosás nem maradt el: “… mi van, ha most olyannal találkoztál…” 

Nos, ez már ott hibádzik, hogy anno a köszönés is problémás volt, ebbe inkább ne menjünk bele…

Én próbáltam vele megértetni, hogy az ész érvek rám e téren (sem) hatnak, még ha rosszul is vagyok bekötve, de nálam (másod)percek alatt eldől, hogy érdekel-e az adott személy vagy sem. A többi már a történéseken múlik. Nagyon ritka az, ha valaki felé való érdeklődésem később alakul ki – de szerintem erre nem is tudnék példát mondani még magamnak sem. 

Egyfelől a szóban forgó személy felé nem érkezett meg ez a kis pöccenet, másfelől az alap jó véleményt is remek odaszúrásokkal hesegette el, amikor is elkezdte leszólni azt, ami igazából én vagyok. Ami ellen nem tehetek. Aminek köszönhetően az én szeretetem egyszerű és tiszta. Mely miatt nem ugrálgatok kapcsolatból kapcsolatba, akár pusztán unalomból. 

Itt feneklett meg annyira a beszélgetés, hogy egy ideig még nehezemre esett megválogatni a szavaim, majd sikerült egy nem kívánt szintet elérni. 

Ez az egész értelmetlen “beszélgetés” körülbelül 2 órát vett az életemből – de legalább otthon  már nem paráztam a horror mozizás után, de tanulópénznek fogjuk rá, olcsó volt. Most legalább nem 2 évet számláztak ki 🙂

Mondhatnám, hogy egyszerű az egyenlet levezetése, de ez nem volna igaz. Nem zárható le az egész annyival, hogy legközelebb nem állok szóba senki olyannal, aki egy picit sem mozgat meg, hiszen volt már erre pozitív példa, nem is egyszer, és ha nem is örök, de barátság/haverság, illetve rengeteg pozitív hangvételű, egyszerű, kötetlen beszélgetés kerekedett belőle.

Talán nem kéne ennyire figyelemmel lennem mások érzéseire és sokkal önzőbbé kéne válnom? Ebben csupán az az irónikus, hogy a “beszélgetés” során fejemhez lett vágva, hogy nem vagyok tekintettel mások érzéseire… Hát… Ez abban az esetben lett volna helytálló megállapítás, ha az engem érő folyamatos sértegetés közben odaszúrtam volna, hogy: “különben sem tetszik a golyó fejed!” De ezt önző módon inkább megtartottam magamnak 🙂 (No meg a persze a barátnőknek 🙂 )

Bárkivel előfordulhat és nyilván elő is fordul – jéjj, feltaláltam a spanyolviaszt, hogy ismerkedés közben nem jön az a bizonyos szikra. Nem kell egyből a mindent elsöprő, agyra apokalipszisként ható rózsaszín ködre gondolni. Elég mindössze annyi, hogy valamelyikőtöknek bevillan: basszus, engem ez az ember nem is érdekel! Viszont amit meg kellene tanulnunk; az ennek a szituációnak a kezelése. Ugyanis az, hogy egy adott személy nem talál vonzónak vagy érdekesnek, az nem jelenti azt, hogy nem is vagy az. Egyszerűen az ő világába nem passzolsz bele. Nincs egymással dolgotok. Persze nem kizárt, hogy tényleg csak egy kis jelentéktelen szar vagy, de nem kellene egyből önmarcangolásba kezdeni. Egyszerűen tudomásul kell venni és tovább állni.

Nekem is időbe (évekbe) telt, mire megértettem, ebben az esetben nincsenek áldozatok és egyéb ilyen jellegű hülyeségek. Egyszerűen semmi keresnivalótok nincs egymás életében.

Azonban az, hogy hogyan reagálod le a visszautasítást, abszolút a TE felelősséged. Ha nem tudod felnőtt, értelmes ember módjára elfogadni és emelt fővel odébb állni, ha az arrébb slattyogás helyett neki állsz veszekedni, sértegetni a másikat, nos, azzal csak azt bizonyítod, mennyire jól döntött az adott fél, mikor – jobb esetben – kultúrált módon kiadta az utad. Ebben az esetben barátom, teljesen mindegy, mennyi idős vagy, hány iskolát végeztél, csak azt bizonyítod, hogy igenis: nem miattam, MIATTAD!