Életvizsgálatom

“Kapunk és veszítünk, de törekednünk kell a hálára – hálával, tiszta szívvel elfogadni
mindazt, ami a veszteség után marad” – Andre Dubus II: Broken Vessels

Ez áll a könyvben, ami ma tegnap került a tulajdonomba. Tudom, könyvről úgy érdemes nyilatkozni, ha már el is olvastam azt, de még benne vagyok egy másikban, ez pedig hatalmas egymásra találás volt a könyvesboltban, így hát hazafagyoskodott velem…
Hiszek abban, hogy minden okkal történik, hogy mindennek megvan a miértje, így nem volt kérdés, hogy jön-e velem vagy sem. Már csak azért sem, mert az idei évem első fele erről szólt; hogy megtaláljam egy jó időre elfeledett önmagam.
Bár ez a kötet kicsit több témát dolgoz fel, mint az általam – is – átéltek, de az alcím abszolút megvett kilóra: “Hogyan veszítjük el és találjuk meg önmagunkat újra és újra”.
Úgy gondolom, ezt rajtam kívül még nagyon sok embernek el kéne olvasnia.

Ez a bejegyzés más formában már itt hánykolódott a gépemen, de e könyv miatt úgy döntöttem, kicsit átformálom. Ahogy azt már hónapokkal ezelőtt is terveztem, de úgy fest, most jött el az ideje.
Ezt az irományt teljes mértékben magamnak írtam, afféle szélnek eresztés – épp csak Let it go-t nem visítottam közben – de végül egy olyan karakterek sokasága született belőle, amit többen is úgy gondoltunk, talán jól jönne másnak is. Mint egy kis vészcsengő. Amit vagy meghallasz, vagy nem, de az esély adott.

Január nemcsak időjárás tekintetében volt bús, szürke, komor, rideg. A lelkivilágom is. Az egész hónap ezzel telt a szülinapommal karöltve. Még az is félre sikerült. Az egyetlen nap, amiről azt gondoltam, majd jó lesz. Mindezt azért, mert bár magyarul, még sem egy nyelvet beszéltünk egy személlyel, akire – az én időszámításomban – hosszú-hosszú hónapjaim mentek rá. Akivel – ki kisebb, ki nagyobb – erőfeszítések hadával sem jutottunk egyről a kettőre, majd elváltak útjaink, nem túl szépen. Ok-okozat következményeképp. Így a szüli-hónap, a Petra-karnevál és egyéb örömködésből magány, sok sírás, szomorúság lett. A hosszú hónapok óta tartó haldoklás ekkorra elérte a végkifejletét; teljes megsemmisülés. (Most kapcsolódik be a régi írás:)
De azt gondolom – most már és egyre jobban, hogy eme megsemmisülésre szükség volt. Nekem mindenképp. Hiszen e lelki megszűnés hozta el számomra azt a főnixi újjászületést, mely rámutatott arra az útra, amin tovább kell(ett) lépnem.
Ezen az úton olyan mérföldköveket értem el, mint az önbizalom, az akaraterő, és sok minden más mellet: ÉN. Találkoztam rég elhagyott és elfeledett önmagammal. Már várt rám. Ebből a balul, mégis egy bizonyos szinten jól elsült kapcsolatból tanultam meg, mi is az, amit szeretnék a jövőben és mi az, amit nem. Ebből az időszakból tanultam meg – újra, de erősebben, hogy igenis vagyok valaki: ÉN. Nem csupán egy homokszem. Nem. Egy egészen nagy szikla vagyok. Erős, és ha akarom, útjáról elmozdíthatatlan. Ha akarom, célba viszem az akaratom, elképzeléseim, álmaim, és ebben senki más nem akadályozhat meg, csakis ÉN saját magam.
Ez a kapcsolat egy reflektor erejével világított rá, mennyire előtérbe kell helyezzem a saját boldogságom, hallgatva az ösztöneimre és megérzéseimre.
Ez a kapcsolat mutatta meg nekem, mennyire magányos tud lenni az ember. Nem akkor, amikor egyedül van, hanem amikor társa van. Elméletben. Ez a kapcsolat ébresztett rá, hogy soha többet nem leszek egyedül, hiszen itt vagyok ÉN magamnak. Az egyetlen biztos pont.
Élesebb látás módot is köszönhetek mindennek, hiszen bebizonyosodott, sosem lehet valakit eléggé kiismerni, pláne, ha csak arra hagyatkozunk, amelyet fátyol borította szemeinkkel látunk, félsüket füleinkkel hallunk. Ennek az keserédes időszaknak köszönhetem céltudatosságom egyenes arányú növekedését a még hátramaradt naivitásom csökkenésével. Felnyitotta szemem a tekintetben, mit is szeretnék a jövőben érkező társamtól – remélhetőleg nem időutazik – negatív áldozatok megtétele nélkül, ésszerű kompromisszumok keretein belül, saját személyem megtartásával karöltve.

Bár tudom, nem én találtam fel a spanyolviaszt – ismételten, és nem is önmagasztalás mindez, de úgy gondolom, az egyre több gajra menő kapcsolat, az egyre több céltalanul bolyongó ember láttán, többet kellene foglalkoznunk önmagunkkal. Nem kétségbeesve “kapcsolatból kapcsolatba” ugrabugrálni, hatalmas károkat okozva (ezzel) magunknak is és másoknak, mely elfuserált, kiégett emberi lelkeket/lelketlenséget eredményez. Nézzünk csak körbe, mi megy manapság, úgy gondolom, nem kell jobban boncolgatnom…

…nem. Ez nem egy emancipunci, ‘szinglineklennialegjobbdologavilágon’ iromány. Az ember társas lény, ez nem vitás. Ahogy az sem, hogy felelőtlen, olykor szívtelen viselkedésünkkel tönkre tettünk valamit, aminek régebben még volt értelme, súlya és jelentése.

Így hát én azt mondom, ne félj kiszállni abból a helyzetből, ami már nem okoz számodra boldogságot. NE félj hátat fordítani annak, ami tönkretesz. Hagyd ott! Nem kizárt, hogy ideig-óráig rossz lesz nélküle, mert megszokás, meg tévképzetek, meg kegyes hazugságok, blablabla… De!

“érdemes néha elveszíteni önmagunkat, mert a legfontosabb, hogy minél többet
megtanuljunk önmagunkról és az életcélunkról.”
Stephen Grosz – Életvizsgálatok