Ami még maradt

A hétvége folyamán olyasvalamiben volt részem, amire megmondom őszintén, idejét sem tudok már példát felhozni. Ez részben magamnak is köszönhető, hiszen én nem adom meg magamnak sem, nemhogy másnak úgy igazán a lehetőséget az utóbbi időben – hmm, bő 1 éve – , hogy valaki közeledhessen. Legyen tudatos vagy sem ez a hozzáállásom, azért olykor átfut a fejemen: ‘Nem lesz ez így jó hosszútávon’.

Másfelől azért ha történik a hétvégéhez hasonló eset – ami már rég nem történt, így nem tudok általánosságban nyilatkozni 😀 -, egy kis időre beleeszi magát a kis buksimba az elhangzottak, történtek emléke. Így a rideg hétköznapokból ki-ki kacsintva felsejlik, hogy valahol, nagyon mélyen, úgy a Mariana-árok szintjén valahol leledzik még némi érzelem csökevény, ami ha fel nem is ébred, de elkezd kicsit nyújtózkodni. Majd vissza is szenderül, talán némi ráhatással?  

…

Valószínűleg ez a szintű zárkózottság van a homlokomra írva, mert 100-ból 99 esetben nem is mernek közelíteni (a “pofám leszakad” típusú megkereséseket figyelmen kívül hagyva). Amikor pedig nagy nehezen igen, én nem /sem/ tudom lekezelni normálisan.
Ha azt veszem figyelembe, hogy az utolsó személy, akinek ha nem is az alapokig, de nagy mértékben karbantartás nélkül hagyva leomlott a kis falrendszerem, miként végződött, talán nem is olyan meglepő. Persze, ő már csak az utolsó csepprengeteg volt abban a pohárban, ami már amúgy is csorgadozott jóhiszeműségemnek is köszönhetően. 

Majd jön ez az este, vele egy nehezen indult, de jól zárult eseménnyel, néhány ismerőssel, és egy pillanattal, amikor csak álltam földbe gyökerezett lábakkal – bár ha azt nézem, mennyire szabadulni szerettem volna a helyzetből, csak hogy ne bántsam meg a másik felet, talán mégsem volt legyökerezve annyira a lábam – és csak néztem ki hülyén a fejemből: WTF?!
Tudjátok, egészen más az, mikor online írkálgatnak ismerősök, ismeretlenek, hogy mennyire szépnek, “dögnek” tartanak, mint az, amikor valaki személyesen teszi ezt. Szemedbe nézve hajtogatja, mennyire gyönyörűnek tart, és le sem tudja venni rólad a szemeit. Hogy már az első találkozásnál is ezt gondolta, és hogy mennyire sajnálja, hogy nem korábban találkoztunk, amikor még nem falaztam be magam…
Mivel biztonságtechnikai részleg kis manói serénykednek, nehogy rés legyen a pajzson, mert bár szívesen ízlelgetném még az elhangzottakat, sajnos egyre nehezebb pontosan visszaidézni a kedves mondatokat. Melyek jelenleg leírtak formájában valószínűleg nem adják át mindazt, amit bennem az adott pillanatban okozott stressz túlélése és némi alvás után megindítottak.
Ez pedig nem más, mint egy kis felismerése annak, hogy bár én magam sem vagyok egy rózsaszín romantikus álomvilággal megáldott személy, az eddigi volt párok sem biztos, hogy elnyernék a világ legromantikusabb párja díjat. De ezzel alapvetően túl nagy probléma nincs is, hiszen valószínűleg azért is kerültek ilyen személyek az életembe, mert ezt is közvetítettem a világ felé. 

De ettől függetlenül mégis vannak pillanatok, amikor utolérnek engem is hullámok, mint amikor a tengerparton sétálgatsz, és egyszer csak a sétába belemerülve ér a hidegzuhany, vagyis a hullám, amitől egy pillanatra megugrasz, hisz nem számítasz rá, de tovább sétálgatva konstatálod, hogy egészen kellemes, langyos érzete volt.
Nos, körülbelül így éreztem magam aznap este én is, csak az ugrás utáni nyugalom több, mint egy napot váratott magára.
Nem voltam soha amnéziás, de ennek ellenére sem nagyon tudok felidézni olyan esetet a közelmúltból – azt hiszem, ez vehető minimum 2-3 évnek , amikor valakinek a vallomása ennyire őszintének hatott, még ha volt is egy kis folyékony segítsége. Amikor az elhangzott szavaktól nem kezdtél el fuldokolni a nyál tengertől, és bár tudtad, hogy pár kedves szótól nem kell hanyatt vágni magad, valahogy mégis megütöttek. Pozitív értelemben és persze képletesen 🙂

Így hát bármennyire is ridegnek és érzéketlennek titulálom magam ebben az időszakban (is) és egy bizonyos szintig, vagy keltem ezt a hatást, magamat meglepve is sikerül olyan reakciókat produkálnom, amelyektől érdemes átértékelnem bizonyos dolgokat.
Ezek a reakciók is bizonyítják, hogy az ember, így én is folyamatosan változom, mely változások talán a ritkaság miatt tűnnek oly nagy dolognak számomra. Vagy az elmúlt hosszú hónapok sivársága miatt hatott így? Ha a jelenlegi tendenciát veszem alapul, azt hiszem, ezt sosem tudom meg 😀 

Bár így utólag nézve a “vallomás” nagyon jól esett, és gondolat szinten eléggé beleette magát a fejembe – mint ahogy az olvasható is -, természetesen néhány kedves szó nem váltotta meg a világot(mat). Azonban arra ráébresztett, hogy érzelmi szinten van még, ami megmaradt a falon kívül. Kérdés, hogy gyökeret vet-e és fejlődésnek indul rövidesen vagy sem. 🙂

source: instagram – sarcasm_only

Életvizsgálatom

“Kapunk és veszítünk, de törekednünk kell a hálára – hálával, tiszta szívvel elfogadni
mindazt, ami a veszteség után marad” – Andre Dubus II: Broken Vessels

Ez áll a könyvben, ami ma tegnap került a tulajdonomba. Tudom, könyvről úgy érdemes nyilatkozni, ha már el is olvastam azt, de még benne vagyok egy másikban, ez pedig hatalmas egymásra találás volt a könyvesboltban, így hát hazafagyoskodott velem…
Hiszek abban, hogy minden okkal történik, hogy mindennek megvan a miértje, így nem volt kérdés, hogy jön-e velem vagy sem. Már csak azért sem, mert az idei évem első fele erről szólt; hogy megtaláljam egy jó időre elfeledett önmagam.
Bár ez a kötet kicsit több témát dolgoz fel, mint az általam – is – átéltek, de az alcím abszolút megvett kilóra: “Hogyan veszítjük el és találjuk meg önmagunkat újra és újra”.
Úgy gondolom, ezt rajtam kívül még nagyon sok embernek el kéne olvasnia.

Ez a bejegyzés más formában már itt hánykolódott a gépemen, de e könyv miatt úgy döntöttem, kicsit átformálom. Ahogy azt már hónapokkal ezelőtt is terveztem, de úgy fest, most jött el az ideje.
Ezt az irományt teljes mértékben magamnak írtam, afféle szélnek eresztés – épp csak Let it go-t nem visítottam közben – de végül egy olyan karakterek sokasága született belőle, amit többen is úgy gondoltunk, talán jól jönne másnak is. Mint egy kis vészcsengő. Amit vagy meghallasz, vagy nem, de az esély adott.

Január nemcsak időjárás tekintetében volt bús, szürke, komor, rideg. A lelkivilágom is. Az egész hónap ezzel telt a szülinapommal karöltve. Még az is félre sikerült. Az egyetlen nap, amiről azt gondoltam, majd jó lesz. Mindezt azért, mert bár magyarul, még sem egy nyelvet beszéltünk egy személlyel, akire – az én időszámításomban – hosszú-hosszú hónapjaim mentek rá. Akivel – ki kisebb, ki nagyobb – erőfeszítések hadával sem jutottunk egyről a kettőre, majd elváltak útjaink, nem túl szépen. Ok-okozat következményeképp. Így a szüli-hónap, a Petra-karnevál és egyéb örömködésből magány, sok sírás, szomorúság lett. A hosszú hónapok óta tartó haldoklás ekkorra elérte a végkifejletét; teljes megsemmisülés. (Most kapcsolódik be a régi írás:)
De azt gondolom – most már és egyre jobban, hogy eme megsemmisülésre szükség volt. Nekem mindenképp. Hiszen e lelki megszűnés hozta el számomra azt a főnixi újjászületést, mely rámutatott arra az útra, amin tovább kell(ett) lépnem.
Ezen az úton olyan mérföldköveket értem el, mint az önbizalom, az akaraterő, és sok minden más mellet: ÉN. Találkoztam rég elhagyott és elfeledett önmagammal. Már várt rám. Ebből a balul, mégis egy bizonyos szinten jól elsült kapcsolatból tanultam meg, mi is az, amit szeretnék a jövőben és mi az, amit nem. Ebből az időszakból tanultam meg – újra, de erősebben, hogy igenis vagyok valaki: ÉN. Nem csupán egy homokszem. Nem. Egy egészen nagy szikla vagyok. Erős, és ha akarom, útjáról elmozdíthatatlan. Ha akarom, célba viszem az akaratom, elképzeléseim, álmaim, és ebben senki más nem akadályozhat meg, csakis ÉN saját magam.
Ez a kapcsolat egy reflektor erejével világított rá, mennyire előtérbe kell helyezzem a saját boldogságom, hallgatva az ösztöneimre és megérzéseimre.
Ez a kapcsolat mutatta meg nekem, mennyire magányos tud lenni az ember. Nem akkor, amikor egyedül van, hanem amikor társa van. Elméletben. Ez a kapcsolat ébresztett rá, hogy soha többet nem leszek egyedül, hiszen itt vagyok ÉN magamnak. Az egyetlen biztos pont.
Élesebb látás módot is köszönhetek mindennek, hiszen bebizonyosodott, sosem lehet valakit eléggé kiismerni, pláne, ha csak arra hagyatkozunk, amelyet fátyol borította szemeinkkel látunk, félsüket füleinkkel hallunk. Ennek az keserédes időszaknak köszönhetem céltudatosságom egyenes arányú növekedését a még hátramaradt naivitásom csökkenésével. Felnyitotta szemem a tekintetben, mit is szeretnék a jövőben érkező társamtól – remélhetőleg nem időutazik – negatív áldozatok megtétele nélkül, ésszerű kompromisszumok keretein belül, saját személyem megtartásával karöltve.

Bár tudom, nem én találtam fel a spanyolviaszt – ismételten, és nem is önmagasztalás mindez, de úgy gondolom, az egyre több gajra menő kapcsolat, az egyre több céltalanul bolyongó ember láttán, többet kellene foglalkoznunk önmagunkkal. Nem kétségbeesve “kapcsolatból kapcsolatba” ugrabugrálni, hatalmas károkat okozva (ezzel) magunknak is és másoknak, mely elfuserált, kiégett emberi lelkeket/lelketlenséget eredményez. Nézzünk csak körbe, mi megy manapság, úgy gondolom, nem kell jobban boncolgatnom…

…nem. Ez nem egy emancipunci, ‘szinglineklennialegjobbdologavilágon’ iromány. Az ember társas lény, ez nem vitás. Ahogy az sem, hogy felelőtlen, olykor szívtelen viselkedésünkkel tönkre tettünk valamit, aminek régebben még volt értelme, súlya és jelentése.

Így hát én azt mondom, ne félj kiszállni abból a helyzetből, ami már nem okoz számodra boldogságot. NE félj hátat fordítani annak, ami tönkretesz. Hagyd ott! Nem kizárt, hogy ideig-óráig rossz lesz nélküle, mert megszokás, meg tévképzetek, meg kegyes hazugságok, blablabla… De!

“érdemes néha elveszíteni önmagunkat, mert a legfontosabb, hogy minél többet
megtanuljunk önmagunkról és az életcélunkról.”
Stephen Grosz – Életvizsgálatok

It’s not me, it’s you

Sok minden nem mondható el rólam; mint például, hogy tökéletes barát vagyok, vagy hogy például értek a párkapcsolatokhoz. Nyilván egyik sem igaz. Ahogy az sem, hogy mennyire értek a pasikhoz/férfiakhoz. Bár a logika azt diktálná, hogy az egyén ahogy  idősödik, halad előre az évekkel, úgy gyarapszik a tapasztalatok száma, ezáltal kiismer, megtanul dolgokat. Nos, ez az emberekről nem mondható el. Esetemben legalább is semmiképp. Vannak – nevezzük így – tág csoportok, de felelőtlenség lenne beskatulyázni bárkit is. 

Ezt a fajta beskatulyázást szeretném elkerülni annak a személynek az esetében is, aki eme irományt ihlette.

Történt ugyanis, hogy közel 2,5 hete egy személy bejelölt azon a bizonyos kék oldalon. Tettén meglehetősen meglepődtem, hiszen több, mint másfél éve nem találkoztunk. Korábban is csak a munkám kapcsán. A jelölést követő 1(-2) nappal később egy hosszabb levél is érkezett tőle. Egy igen kedves, korrekt, hosszú levél, melyben arra is felhívta a figyelmem az illető, hogy idézem; “minden mögöttes szándék nélkül” kíváncsi rám. Gondoltam – én naiv – ám legyen, kis beszélgetésbe nem hal bele senki, ráadásul épp pár napja picsogtam barátnőimnek, hogy mennyire ritkán lehet kötetlenül, “melyik parkolóban dugh@tlak meg a hátsó ülésen” jellegű tartalmak nélkül beszélgetni fiúkkal, férfiakkal. 

Nos, beszélgettünk 2-3 napot, abszolút általános dolgokról, mint például munka, továbbtanulás, hogyan képzeled el magad 5 év múlva, stuff like that.

Majd jött a kérdés, ami már bennem is érlelődött: “meglepődtél egyébként, hogy rád írtam?”
Mi tagadás, abszolút igen. Az idő távlatát tekintve is, továbbá azért is, mert amikor ő ott lakott, ahol én dolgoztam, a köszönés is olykor, ha nem is mindig, luxus volt számára.  

Kaptam egy hatalmas monológot a felkeresés okáról, tele nagyon kedves (tényleg!) feltételezésekkel és vélekedésekkel személyemet illetően, amely – ismét csak – meglepett, hiszen én szoktam ilyen novellákkal bombázni az embereket 😀 

Reagáltam az aggályaira, miszerint egy egyszerű, “sziamizu” miatt sem néztem volna hülyének, mindenesetre értékelem a plusz energia befektetést, illetve párkapcsolat “veszélye” sem fenyeget egy jó darabig – azt hiszem, továbbá – gondoltam én – illedelmesen megköszöntem a kedves szavakat és bókokat. 

Nos, a lavinát akkor indítottam el, amikor rövidre gondoltam zárni a – továbbiakban értelmetlennek tűnő – párbeszédet, és arra, hogy “ebben az esetben nem látom értelmét tovább beszélgetni, mert…” azt mertem mondani, hogy: “teljes mértékben értem és megértem”. Ahogy kisbarátunk is fogalmazott, ezzel teljesen padlóra küldtem és hosszas véleménynyílvánítások és tényfeltárások – részemről miért nem – közepén szépen eljutottunk od, amikor egy dialógus már terhes, frusztráló és kezded elveszíteni a türelmed és a józan eszed.

Nem szoktam hazudni arról, hogy valaki miért nem érdekel. Maximum akkor, ha abszolút reménytelen eset az illető. (Erre volt egy példa, mikor azzal védekeztem a nyomulás roham ellen, hogy el vagyok jegyezve, pár nap múlva esküvő. Akkoriban ez még ért valamit…) Azonban mivel vannak rossz tapasztalatok arról is, hogy azt mertem írni, “mert nem tetszel” vagy “nem vagy az esetem” – teljesen kedvesen, igyekeztem minél kevésbé bántóan, sértően közölni mindezt, hisz ki vagyok én, hogy bárkit is így leírjak – válaszként megkaptam, hogy kinek gondolom én magam, hogy egy ilyen bányarém hogy mer egy ilyen partit kihagyni – végül is épp TE rinyálsz emaitt a bányarém miatt, de nem gond – úgy éreztem, minden rizikófaktort elkerülve, magamra tereltem a ‘nem’ miértjét, hiszen nem kenyerem megbántani senkit. Kifejtettem jelenlegi hozzáállásom a társkeresés témakörben, illetve, hogy jelenleg inkább magamat szeretném boldoggá tenni és előtérbe helyezni hosszú idő után először, van mit bepótolnom magammal, ha csak a 2016-2018-as időszakot nézem. Természetesen a fejmosás nem maradt el: “… mi van, ha most olyannal találkoztál…” 

Nos, ez már ott hibádzik, hogy anno a köszönés is problémás volt, ebbe inkább ne menjünk bele…

Én próbáltam vele megértetni, hogy az ész érvek rám e téren (sem) hatnak, még ha rosszul is vagyok bekötve, de nálam (másod)percek alatt eldől, hogy érdekel-e az adott személy vagy sem. A többi már a történéseken múlik. Nagyon ritka az, ha valaki felé való érdeklődésem később alakul ki – de szerintem erre nem is tudnék példát mondani még magamnak sem. 

Egyfelől a szóban forgó személy felé nem érkezett meg ez a kis pöccenet, másfelől az alap jó véleményt is remek odaszúrásokkal hesegette el, amikor is elkezdte leszólni azt, ami igazából én vagyok. Ami ellen nem tehetek. Aminek köszönhetően az én szeretetem egyszerű és tiszta. Mely miatt nem ugrálgatok kapcsolatból kapcsolatba, akár pusztán unalomból. 

Itt feneklett meg annyira a beszélgetés, hogy egy ideig még nehezemre esett megválogatni a szavaim, majd sikerült egy nem kívánt szintet elérni. 

Ez az egész értelmetlen “beszélgetés” körülbelül 2 órát vett az életemből – de legalább otthon  már nem paráztam a horror mozizás után, de tanulópénznek fogjuk rá, olcsó volt. Most legalább nem 2 évet számláztak ki 🙂

Mondhatnám, hogy egyszerű az egyenlet levezetése, de ez nem volna igaz. Nem zárható le az egész annyival, hogy legközelebb nem állok szóba senki olyannal, aki egy picit sem mozgat meg, hiszen volt már erre pozitív példa, nem is egyszer, és ha nem is örök, de barátság/haverság, illetve rengeteg pozitív hangvételű, egyszerű, kötetlen beszélgetés kerekedett belőle.

Talán nem kéne ennyire figyelemmel lennem mások érzéseire és sokkal önzőbbé kéne válnom? Ebben csupán az az irónikus, hogy a “beszélgetés” során fejemhez lett vágva, hogy nem vagyok tekintettel mások érzéseire… Hát… Ez abban az esetben lett volna helytálló megállapítás, ha az engem érő folyamatos sértegetés közben odaszúrtam volna, hogy: “különben sem tetszik a golyó fejed!” De ezt önző módon inkább megtartottam magamnak 🙂 (No meg a persze a barátnőknek 🙂 )

Bárkivel előfordulhat és nyilván elő is fordul – jéjj, feltaláltam a spanyolviaszt, hogy ismerkedés közben nem jön az a bizonyos szikra. Nem kell egyből a mindent elsöprő, agyra apokalipszisként ható rózsaszín ködre gondolni. Elég mindössze annyi, hogy valamelyikőtöknek bevillan: basszus, engem ez az ember nem is érdekel! Viszont amit meg kellene tanulnunk; az ennek a szituációnak a kezelése. Ugyanis az, hogy egy adott személy nem talál vonzónak vagy érdekesnek, az nem jelenti azt, hogy nem is vagy az. Egyszerűen az ő világába nem passzolsz bele. Nincs egymással dolgotok. Persze nem kizárt, hogy tényleg csak egy kis jelentéktelen szar vagy, de nem kellene egyből önmarcangolásba kezdeni. Egyszerűen tudomásul kell venni és tovább állni.

Nekem is időbe (évekbe) telt, mire megértettem, ebben az esetben nincsenek áldozatok és egyéb ilyen jellegű hülyeségek. Egyszerűen semmi keresnivalótok nincs egymás életében.

Azonban az, hogy hogyan reagálod le a visszautasítást, abszolút a TE felelősséged. Ha nem tudod felnőtt, értelmes ember módjára elfogadni és emelt fővel odébb állni, ha az arrébb slattyogás helyett neki állsz veszekedni, sértegetni a másikat, nos, azzal csak azt bizonyítod, mennyire jól döntött az adott fél, mikor – jobb esetben – kultúrált módon kiadta az utad. Ebben az esetben barátom, teljesen mindegy, mennyi idős vagy, hány iskolát végeztél, csak azt bizonyítod, hogy igenis: nem miattam, MIATTAD!

Halihó!

Sablonosan köszönöm, hogy idetévedtél, akár véletlenül, akár szándékosan, akár maradsz, akár mész.
Tudd, ettől az oldaltól még nem tartom magam nagybetűs BLOGGERNEK. Nem vagyok megmondó ember. Egyszerűen karakterekbe öntöm esetenkénti gondolatrohamaim, meglátásaim. Nem gondolom, hogy ez így jó, és tökéletes. Egyszerűen látványosan kattogok témákon, pusztán (ön)szórakoztatás céljából 🙂